A munkahelyemen, a bejárat előtt a padlón guggoltam, a táskám kinyitva mellett. Körülöttem hevert a mobilom, az esernyőm, a sminkkészletem, egy üveg parfüm, egy doboz fejfájáscsillapító, és egy spongyabobos papírzsebkendő.
A vállalhatatlan cetlik és egyebek a táskában maradtak, amiben én derékig elvesztem, de a belépőkártyám nem volt meg. Mivel reggel azzal jöttem be, tudtam, hogy ott kell lennie valahol. Nagyjából negyedórányi kínos turkálás és a teljes kétségbeesés határán rájöttem, hogy a kabátom zsebébe tettem, hogy gyorsan elő tudjam venni... Megszégyenülten kullogtam át a biztonsági kapun, és épp azon agyaltam, hogy a női táskákat egészen egyszerűen be kellene tiltani.
Táska, pénztárca, és főleg mindenféle kártya-ügyileg teljesen reménytelen eset vagyok, de ezzel, úgy gondolom, hogy sokan vannak még így. Hosszú évekbe, nem kevés önfegyelembe és rengeteg kínos és kényelmetlen helyzetbe került, mire a pénzt, a különböző bank-, belépő-, azonosító- és hűség-kártyáimat, valamint a fontosabb blokkokat és fecniket katonás rendben szortírozzam és tároljam. A női táskák Bermuda-háromszög rejtélyét továbbra sem tudom megoldani, de most már legalább van két megbízható pénztárcám – ezen azt értem, hogy van egy a mindennapokon használt és egy alkalmi darab. Szépek, jó minőségűek, jól zárhatók, és van bennük elegendő rekesz. Emellett beszereztem egy külön kártyatartót is, ami valóságos áldás, ha hirtelen kell előkapni a személyimet, TB-kártyámat, vagy épp vásárláskor egy bankkártyát.
Fecnicunami és blokk-kavalkád
Ezzel a legnagyobb káoszt máris sikerült megelőzni, de azért léteznek még trükkök, hogy a fent említett keresgélős malőrök a lehető legritkábban forduljanak elő. A pénztárcámat, a kártyatartót és a táskámat minden héten gondosan kitisztogatom. Kívül és belül egyaránt. Én nem tudom, hogy kerül mindenhová annyi blokk, jegyzetdarab, telefirkált post-it meg ilyen-olyan fecni, de a lényeg az, hogy ami nem kell, azt kidobom, ami pedig fontos, azt elteszem az irattartó fiókba, vagy a rajta lévő infót (mondjuk egy telefonszám) átírom a mobilomba és/vagy a noteszomba. A pénztárcámban csak a két bankkártyám kapott helyet, üzembiztosan zárható rekeszekben, hogy ne csússzanak ki, de vásárláskor mégis könnyen elő lehessen őket kapni. A személyes adataimat igazoló kártyákat (személyi, lakcímkártya stb.) egy külön kártyatartóba rakom, szépen, egymás mellé, külön rekeszekben. Itt kapnak helyett a ritkábban használt kártyák is – például a hűség- és pontgyűjtő kártyák –, jól elkülönítve a fontosabb iratoktól. Így könnyen végig tudom lapozni a kínálatot, és csak azt veszem elő, amelyik épp akkor kell. Régebben ez sokszor úgy nézett ki, hogy mint a pókerasztalnál, a pénztárnál terítettem a kártyáimat, majd az eladóval közösen kiválasztottuk a szükségeset. Volt olyan eset is, hogy inkább azt mondtam nincs törzsvásárlói kártyám, mert épp siettem és nem volt időm a hosszas bogarászásra.
Milyen egy “eltűnésbiztos” pénztárca?
Ezek az egyszerű trükkök hamar rendet vágtak a mindennapjaimban és nem kevés időt is megtakarítottam a segítségükkel. Már csak arra kell vigyáznom, hogy ezt a két alapdarabot, a pénztárcát és a kártyatartót soha ne keverjem el. Végülis, bennük van az életem. Alapszabály, hogy egyiket sem teszem ki tartósan a táskámból sehová – például egy étteremben az asztalra, vagy ügyintézéskor a pultra, de még otthon sem, mert előfordult, hogy online vásárláskor kitettem, és azután elfelejtettem magammal vinni. Na az egy hosszú nap volt… Most azt csinálom, hogy amint kivettem a pénztárcámból a pénzt, vagy ami kell, azonnal vissza is pakolom a táskám belső, cipzárral zárható, lopásbiztos rekeszébe. Ha pedig nyaralunk, vagy csak hétvégi kirándulásra megyünk a családdal, akkor sem viszem egyiket sem kézben, legalább egy vállon átvethető, praktikus kistáska mindig van nálam, amibe belefér mindkettő, és még egy csomag papírzsebkendő, a mobilom és a kulcsom is helyet kaphat benne.
A belépőkártya-incidens rémisztő emléke ettől függetlenül még ma is kísért, de végső soron hálás vagyok érte, mert most ez motivál a táskámban lévő rend megtartására. Arra is rászántam magam, hogy a kollégáim többségéhez hasonlóan egy nyakba akasztható tokban hordjam a kártyámat odabent, mindaddig, amíg a telefonom nem veszi majd át ezt a szerepet is. Szóval, mindenre van megoldás, csak akarni kell.
(X)
