Ausztrál kutatók azonban egy öt éven át tartó kutatás során a két leggyakoribb altatási módszert tesztelték, és megállapították, hogy hosszú távon egyik sem jár semmilyen különös hatással a gyerekekre. Az egyik módszer lényege, hogy a szülő egyre hosszabb ideig hagyja sírni gyermekét, így megtanítja neki, hogyan tudja saját magát megnyugtatni, a másik módszer során pedig a szülő a gyermeke mellett ül, amíg az álomba nem merül, majd szép lassan elhagyja a szobát.

Amint arról Anna Price, a parkville-i Royal Gyermekkórház Murdoch Kutató Intézetének munkatársa a Pediatrics című lapban beszámolt, a fenti megfigyelések segíthetnek a szülőknek abban, hogy nyugodt lelkiismerettel válasszák ki a számukra legmegfelelőbb altatási módszert, mert bármelyik mellett is döntenek, annak hosszú távon sem pozitív, sem negatív hatása nem lesz sem a gyerekre, sem a szülőre nézve.

A szülők nagyjából 45 százaléka számol be arról, hogy gyermeke életének második félévében alvásproblémák jelentkeznek, melyek gyakran a szülők depressziójához vezethetnek. Price és csapata 225 gyermeket követett nyomon hét hónapostól hatéves korig, és a vizsgálat végén semmiféle különbséget nem tapasztaltak sem a gyerekek érzelmi életében vagy magatartásában, sem a szülő-gyerek kapcsolat minőségében, sem a szülők depressziójának és szorongásának mértékében. Ez azt jelenti, teljesen mindegy volt, ki hogyan altatta gyermekét.

Jodi Mindell, a philadelphiai Gyerekkórház Alvásközpontjának vezetője üdvözölte a kutatást, mivel a szülők leggyakoribb problémája éppen az szokott lenni, vajon nem sérül-e gyermekük lelke, ha ezt vagy azt a módszert alkalmazzák velük kapcsolatban, ráadásul ezekre a félelmekre csak ráerősítenek az interneten található, mindenféle tudományos alapot nélkülöző vélemények. A mostani tanulmánynak hála azonban, a szülők végre hátradőlhetnek, és nyugodt szívvel várhatják a napot, amikor gyermekük végre magától álomba merül saját ágyában.